Önéletrajz helyett!

Dr Bene Gábor

Gyermekkori álmaiban szerepelt, hogy író leszek, s meséket írok és mondok a kicsiknek. Helyette vasmunkás lettem, mert elegem lett az osztályidegenség kirekesztettségéből és láttam édesapám napi 16 órás erőfeszítését a családunk fennmaradásért. Akkoriban fájt, hogy egyedül én nem lehettem „vízi” úttörő, és kirekesztett a boldog gyermekközösségből a bolsevik korszak. Ma már nem bánom. (Sőt nevetek rajta, de akkor hihetetlenül kínzó, torokszorító érzés volt!)

Egészen 14 éves koromig vártam a forradalom folytatását, amely befejezi azt, aminek a hiányát nem tudtam ugyan megfogalmazni, csak éreztem. Valami hiányzott a mindennapok levegőjéből. 56-ról sok emlékem volt és éreztem a felszabadultság, a mindenen átütő lelkesedés, a jövőben bízó hit hiányát, amely azt a néhány napot jellemezte. Én akkoriban fel sem tudtam fogni mindezt, csak a hiányát éreztem, de azt nagyon. Sokáig lelkiismeret furdalásom is volt a „vízi úttörőség” utáni vágy miatt, ám az iskola „bolsevik” levegője, a fizika tanár és igazgató emberségesnek mutatkozó kommunizmusa lassan formálni kezdett.

S a titokban látogatható hittanórák ellenére, inkább akartam igazodni a kádári korszak melós trendjéhez, mint szegény Édesanyám tiszta, falusi erkölcsiségű intelmeihez. (Mindehhez – ma már tudom - hozzájárult a serdülőkori változás is, amely röpcédula írására késztetett 1966-ban a tizedik évforduló alkalmából.)

Ezért kerültem a gimnázium helyett a szegedi „inas egyetemre”. Ott a valódi munkások között ébredtem rá, hogy édesapám minden szava igaz, mert ez a rendszer hazug, s a szólamok mögött csak a pártelit munkaundora és hatalmi ambíciója áll. Az 56’ utáni generációknak a hatalom új praktikákat mutatott be. A megjelenő televízió, a blues és rockzene kiragadta a társadalom nagy részét a mindennapok reális valóságából és – bár nem tudtunk róla, de – egy virtuális világot pakolt körénk, ahol már nem volt szükség a hagyományokra és a magyarság múltjára. Lassan eltünedeztek a tudati mintáim közül az Egri Csillagok hősei, s csak nyugati zene iránti rajongás, valamint Édesapám munkamániába temetkező jövőféltése, és a nyugat gazdagsága iránti vonzódás maradt. A gyermeki ingadozás helyét felváltotta egy stabil „szerelem”, a nyugati zenekultúra iránt. Egyfajta hősies fityiszmutatásnak tűnt, hogy a „szabad világ” zenéit játsszuk, terjesztjük itt a kommunistának hazudott diktatúra legvidámabb barakkjában. Index alatti könyveket olvastam és tüntetően jártam a Március 15-i ünnepségekre, ahol persze – Szegeden éltem – nem történtek események és úgy nézett ki, hogy mindenki beállt a sorba, s a „kicsi vagy kocsi” választási lehetőség közül a nehezen, de megszerezhető Trabantot választotta.

Az érettségi és a sorkatonaság egyre jobban megerősített abbéli hitemben, hogy igaz az állatfarm szlogenje:„itt mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek”! A sorkatonaként eltöltött két év a fővárosban, sorsfordító lett és elhatároztam, hogy nem törődök bele a rendszer-szabta keretekbe, s jelentkeztem a szegedi egyetem jogi karára.

A biztatást az egykori szegedi főügyésztől – édesapám barátjától – kaptam, aki a jogérzék és igazságérzék összehasonlításával megértette velem a lehetőségem határait is. Talán ezért nem lepett meg túlságosan, amikor egy tudást néző, emberségesebb vizsgabizottságnál felvételt nyertem, de az sem, amikor az egyetem elvégzése után nem kaptam meg az ügyvédi gyakornoki állást, mert ahhoz, pártbizottsági hozzájárulás is kellett. Ez sem viselt meg túlságosan, és a közben megszerzett diszkós és előadóművészi engedélyemmel behakniztam az országot. Úgy tűnt, mintha megtaláltam volna az életem értelmét és célját.

A közéletben nem vettem részt, s közben a magánéletem sikeres volt. Mint Dj igen „menő” voltam és tanítványaimnak is példaképe lettem. Ők is hajszolni kezdték a sikert. A „rendszerváltás idején” gyakran mondogattam a barátaimnak, hogy a hatalmat ingyen soha nem adta át senki, mindenki megkérte az árát, vagy így, vagy úgy. Mivel a hatalom soha nem vonzott, nem álltam oda tülekedni érte. Gyermekeim születtek – akiknek nagyon örültem – és a szemem fényei mindhárman. Közben elveszítettem az édesanyámat, akitől a hazaszeretet mindig megerősítő csöppjeit kaptam. Ám a show ment, a siker mindig csak folytatódott, de már nem tudtam neki örülni. Valami hiányzott az életemből. Valami fontos. Valahol, egyszer elindult bennem egy elégedetlenség, és azon kaptam magam, hogy kezdtem nem örülni a pénznek, az amerikai repülőútnak, az újabbnál újabb divatos cuccoknak, a siker lemezeknek. Filozófiát és magyar őstörténeti tárgyú könyveket olvastam közben, s keresni kezdtem az okát a kiábrándultságomnak. Lassan kezdtem tisztába jönni azzal, hogy a diszkós tevékenységem egyfajta rombolása a magyar hagyománynak, s önkéntesévé szegődtem annak a gyilkos globalizmusnak, amely a rabló pénzkapitalizmus kiválasztottai és a rabló konzumbolsevizmus élcsapatának nászából született. Azután egyszer elzarándokoltam Csíksomlyóra a székelyekhez.

Majd minden évben visszatértem a Nagyboldogasszonyhoz, Babba Máriához. Betértem a templomokba, beszélgetni kezdtem a rendszerváltásnak csúfolt hatalomátmentés nyerteseivel és veszteseivel. Közéleti beszélgetéseket szerveztem azoknak, akik a tudatipari médiából ki voltak rekesztve, s lassan ráébredtem, hogy a bajom lelki gyökerű. A magyar lelkiismeret nem képes feldolgozni azt a sokkot, amit a XX. század magyarságát megalázó, kifosztó, állati sorba kényszerítő, vagy „csak” legyilkoló háttérvilág tett vele, immár a XXI. században is. Ám a lelkiismeret megmozdult a rendszerváltás naiv vesztesei és a gátlástalan nyerteseiben is. Legtöbben visszafojtották, mert nem ismerték fel a hívást. Bennem is megmozdult - pedig én szuverén ember lévén –látszatra: sem nyertese, sem vesztese nem vagyok a hamis változásnak. Mégis megéreztem, mert kezdett hívni a kötelesség, a hívatás. Hogy mi mozdított meg, milyen kötelesség hívott el, erről jóval később a Kossuth téri spontán tevékenységünk kapcsán írta ezt, Fáy Árpád közgazdász barátom:

„Elő kellene jönni végre a korrumpált jog színfalai mögül néhány
tisztességes jogásznak, és az emberi személyiséget tisztelő
alkotmányos-jogi keretekről kellene eszmét cserélni.
És hány tisztességes és intelligens közgazdászt találunk?
Ahány jogászt? Ahány politikust?”

S a mai képviselőkről is írhatta volna Arany János az alábbi sorokat:

„Az a három, négyszáz tudós képviselő,
Kik egy indítványt sűrűn hoznak elő,
Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik:
Önnön bogarába szerelmes mindenik.”

Ezért jöttem elő a korrumpált jog színfalai mögül, s ezért vállalom a tisztes megmérettetést. S annyit mindenképpen elérek, hogy a hamisság üzeneteiről véleményt mondhatok az igazságra vágyóknak. Remélem.

Szeged, 2008, 01, 20

Dr. v. Bene Gábor